Amikor elindultam otthonról, kissé felhős volt már az idő. Aggódtam, hogy esni fog, ezért vittem magammal egy esernyőt.

A pszichológiai csoport, tőlem körülbelül öt kilométerre, a közeli általános iskola tornatermében működik. Shen Luoyu, azt mesélte, hogy a csoport vezetője az iskola adminisztratív munkatársa, így esténként kölcsönkérheti a tornatermet, amit ilyenkor nem használ senki.

Taxit kellett hívnom, hogy elvigyen, mert az autóm még mindig javítás alatt állt. De azok a sárga taxik, amik engem is szállítani tudnak, nem érhetőek el akármikor, és akárhol, így csak hosszas várakozás után érkezett meg a megfelelő autó.

Az iskola épülete előtt már várt rám egy kedves arcú, telt alakú, középkorú hölgy. Miután észrevette, hogy megérkeztem, annyira elmosolyodott, hogy nevetésétől a szeme holdsarló alakúvá változott.

– Te Bei Jiao vagy, igaz? Én Liao Yinnian vagyok, az Optimista Pszichológiai Csoport vezetője, de hívj csak Liao nővérnek. Shen asszony korábban már mesélt nekem a helyzetedről. Ne izgulj! Lazulj el és gyere, hogy új barátokat szerezz.

Mialatt bemutatkozott, mögém sétált, hogy bekísérjen. Felfigyeltem a szándékára és sietve megállítottam.

– Nem kell, tudok egyedül közlekedni, csak az ajtóval segíts.

Liao nővér egy pillanatra meglepődött, de beleegyezően bólintott.

– Óh, jó.

Bent a teremben már többen voltak és egy ping-pong asztalt körül ülve, mindenki előtt teáscsésze volt. Körülnéztem és köszönésképpen, enyhén biccentettem a velem szemben lévőknek, akikkel találkozott a tekintetem.

– Angol fekete teát vagy kávét szeretnél inni?

– Teát, köszönöm.

Liao növér oldalról felemelte a teáskannát és töltött nekem.

A teremben, jelen pillanatban, rajtam kívül még hat vagy hét ember volt. Idősek és fiatalok, férfiak és nők, mindannyian különbözőképpen felöltözve. Pusztán a megjelenésüket tekintve, ezek az emberek sokkal egészségesebbek tűntek nálam, és nem úgy néztek ki, mint akik tele lennének feldolgozhatatlan szomorúsággal. Ha Liao nővér nem említette volna korábban a csoport nevét, most nem lennék teljesen biztos benne, hogy Shen Luoyu valóban a jó csoportba regisztrált be engem.

– Rendben, mindjárt itt az idő, kezdjük el. Liao nővér beszéd közben összecsapta a tenyerét, így mindenki ránézett.

– Eredetileg lett volna még egy újonnan érkezőnk, de azt hiszem, nem fog jönni, úgyhogy ne várjunk tovább.

Szinte alig ért a mondat végére, amikor kinyílt a tornaterem ajtaja és kintről beáramlott a friss eső és a hűvös éjszakai szél illata.

Ahogyan a többiek én is az ajtó felé fordítottam a fejem. Pont abban a pillanatban sikerült odanéznem, amikor Shang Muxiao komor arccal lépett be a tornaterembe. Odakint már eshetett az eső, mert a haja vizes volt, és a farmerdzsekije vállain is sötét vízcseppek látszódtak.

Fürkésző tekintettel pillantott körbe a teremben, miközben kezével a nyakát törölte le. Amikor ő is észrevett vett, teljesen elsötétült az arca. De ebben a váratlan helyzetben, ki ne átkozódna úgy magában, hogy a „fenébe”?

Liao nővér őt is lelkesen köszöntötte.

– Te vagy Shang kisasszony öcse? Gyere és ülj le! Már azt hittem, hogy nem jössz.

– Hm, esik kint az eső? Teljesen vizes lettél. Várj, mindjárt hozok neked egy törölközőt.

Shang Muxiao megköszönte a mosdóból hozott vadonatúj törülközőt és némileg megtörölte vele a haját, majd elfordította rólam a tekintetét és leült velem szemben.

Felvettem az előttem lévő teáscsészét, hogy igyak belőle egy kortyot, és megpróbáljam enyhíteni a szívemben lévő nyugtalanságot. Bármennyire is szeretnénk, nem kerülhetjük el az ellenségeinket, útjaink kereszteződnek. De mégis. Hogyan történhet egy ilyen véletlen?

Házigazdaként, Liao nővér bejelentette a csoport működésének hivatalos kezdetét és tekintetét felém fordította.

– Most már mindenki itt van, kezdjük az újonnan érkezők bemutatkozásával.

Bár már megszoktam, hogy a hivatásom miatt a figyelem középpontjában vagyok, és az emberek kérdéseket tesznek fel nekem, az mégis nagyon eltér a jelenlegi helyzettől. Ugyanis a pódiumon, előadás közben nem kell olyan mélyen feltárni a szívedet.

– A nevem Bei Jiao. Bei, mint az északban és Jiao, mint a mustárban. A Qingwan Egyetem Filozófia Tanszékén tanítok. Idén 32 éves leszek, és ahogyan láthatjátok, mozgássérült személy vagyok. Mind két lábam idegbénulást kapott.

Egy pillanatnyi csendet követően, Liao nővér megbizonyosodott róla, hogy befejeztem a beszédet és átvette az irányítást.

– Üdvözöljük Bei-t!

– Üdvözlünk Bei.

– Isten hozott, Bei.

Kínosan mosolyogva a csoport tapssal köszöntött. Megint az a kellemetlen mosoly…

– Következő.

Fürkésző pillantással nézett a fiatal fiúra, aki unalmasan, egy fém ezüstkanállal kevergette a kávéját. Bár a kanál csak halkan ütközött a porcelán csésze széléhez, ebben a csendes környezetben mégis különösen feltűnő volt a hangja. Miután Shang Muxiao megérezte magán a kíváncsi tekinteteket, felemelte a fejét és elengedte az ezüstkanalat. Székében hátra dőlve röviden és lazán bemutatkozott.

– Shang Muxiao, másodéves vagyok a Qingwan Egyetem Pénzügyi Tanszékén, idén leszek 20 éves.

– Ó, mindketten a Qingwan Egyetemről vagytok, micsoda véletlen.

Liao nővér végig összehangoltan irányította a csoportot. Mindenkit arra kért, ahogyan általában, most is, egymás után mutatkozzon be, és mesélje el, mi történt vele a múlt héthez képest, és mik azok a dolgok, amik jelenleg foglalkoztatják őt.

Különféle problémákkal, sokféle ember volt ebben az önsegítő csoportban. Háziasszony, külföldi cégben dolgozó irodai alkalmazott, nyugdíjas bácsi, egyedül álló kopasz férfi, kiskereskedelmi üzlet tulajdonos, közép iskolás diáklány. Liao csoportvezetővel együtt, pontosan kilenc ember.

– A fiam egyáltanán nem tud viselkedni. Ezen a héten is behívtak a tanárai az iskolába. Teljesen szégyenbe hozott. A férjem pedig teljesen hasznavehetetlen. Rögtön fáradt, amint hazaér. Nincs más témánk az evésen és a fürdésen kívül. Ez egy újabb hét, amikor el akarom hagyni őket. Panaszkodott a háztartásbeli anyuka.

– Túl jelentős nyomás nehezedik rám a munkahelyemen. Ezen a héten minden nap túlóráztam, a szemem körüli sötét karikák már a szám sarkáig érnek le. A főnököm folyamatosan csak sürgeti a feladatok előrehaladását. A szüleim pedig már nem értenek meg úgy, mint ahogy korábban. Úgy érzik, szándékosan nincs barátnőm és nem akarok megházasodni. Egész nap csak hívogatnak, és nyaggatnak. Úgy érzem, nem bírom már tovább. Ingerülten vakarta a fejét az irodai dolgozó.

Az ősz hajú idős úr következett.

 – Megnőtt a daganat a tüdőmben. De nem tervezek műtétet, hanem csak konzervatív kezelést. Elég idős vagyok már, nem akarok tovább bajlódni. Miután befejezte a beszédet elkezdett az előtte lévő irodai alkalmazottal tréfálkozni.

– Voltaképpen van egy unokám, aki idén lesz 30 éves. Ha érdekel, össze tudlak hozni titeket.

Néhányan felnevettek, enyhítve a lehangolt légkört.

Shen Luoyu nem tévedett, ez valóban egy interaktív, optimista, egymást segítő csoport. Miután lekerültek a vastag álarcok, úgy tűnt, mintha valójában már mindenkit elhagyott volna a boldogság és nem maradt volna más számukra a felszín alatt, mint az álarcaik mögött megbújó fájdalom. A kívülállók szemszögéből én is éppen olyan voltam, mint ők.

– Akkor a következőt kérem, Bei Jie?

Rövidesen rám került a sor, hogy elmeséljem a történetemet. Igazából nem tudtam, mit mondhatnék, így egy pillanatig hezitáltam, mielőtt elkezdtem volna az okról beszélni, amiért ide jöttem.

– A családom szerint, közönyös és borúlátó vagyok, nem állok túl pozitívan az élethez. Azt szeretnék, ha egy kicsit változtatnék ezen, és boldog lennék, emiatt megkértek, hogy csatlakozzam ehhez a csoporthoz.

Felemeltem a fejem és a többiekre néztem.

– De én nem gondolom, hogy boldogtalan lennék, inkább csak azt hiszem, hogy az élet tele van fájdalommal és mindenféle kielégíthetetlen vággyal. Az optimizmus egy illúzió, és a szenvedés a meghatározó norma. Úgy érzem, hogy jól vagyok és minden jó számomra úgy, ahogyan most van. Nem tudom, mit kellene tennem, vagy hogy hogyan tudnék változtatni a jelenlegi hozzáállásomon.

Magányosan, egyedül élek, egyedül eszem, szerető nélkül, távol a családomtól és igyekszem élvezni ezt az egyedüllétet. Mások szerint szánalomra méltó vagyok, de a „szánalmas” is csak egy objektív címke, ami az én életemre nincsen hatással.

– Ha visszakaphatnád a testedet az egészséges állapotába, akkor sem akarnál változtatni?

Csend töltötte be az üres termet, mert hosszú ideig nem feleltem, erre a kérdésre. A testem egészséges állapota, az az időszak, amikor még nem voltam lebénulva. Ez a kérdés elégé fájdalmas a számomra. Ránéztem a kérdező Shang Muxiaóra és akkor sem hátráltam meg, amikor találkozott a pillantásunk.

– Ez a kérdés értelmetlen.

Az idő fogaskerekét nem lehet visszaforgatni, lehetetlen, hogy a testem ismét egészséges legyen. És még ha nem is lennék lebénulva, születésük pillanatától kezdve az emberi lények teste visszafordíthatatlanul, fokozatosan hanyatlásra, életük pedig halálra van ítélve. Létezésük múlandósága elkerülhetetlen, a halhatatlanságról csak Qin Shihuangnak álmodozott.

A válaszom után sokáig nem szólalt meg senki, ezért Liao nővér csendesen köhintett egyet és elsimította a dolgokat.

– Nem kell túl sokat mondanod első alkalommal. Hallgassuk meg a többieket. Xiao Gao, most te jössz.

Az óramutató járásával megegyező irányban haladva a középkorú férfi bizalmasan megosztotta kopaszságával járó nehézségeit, miszerint a kollégái örökké piszkálják, és nem tud barátnőt szerezni.

A kiskereskedelmi üzlet tulajdonosa minden este csak altató szedése mellett tud elaludni, mert egész évben ki van téve az „online trollok” támadásainak. Fél, mert ő csak 1,65 cm méter magas, és csak kicsivel több, mint 80 kg.

A középiskolás lány fiatal kora óta jó kislányként viselkedik. Jelleme kifogástalan és a tanulásában is mindig kiváló volt. Szülei és a tanárai is szeretik őt, de nincsenek barátai.

Amikor Shang Muxiaóra került a sor, mindenki őt nézte, de ő a székében hintázva éppen lefelé tekintett. Karjainak enyhe remegéséből arra következtettem, hogy az asztal alatt a telefonján játszik. Liao nővérnek így nem volt más választása, mint felszólítania.

– Muxiao, kérlek oszd meg velünk milyen okból vagy itt.

– A nővérem megkért, hogy jöjjek el, és nem sok választási lehetőséget adott, ezért eljöttem.

Nem nézett fel, amikor válaszolt, és továbbra is fenntartotta a látszatot, hogy a kialakult helyzetnek semmi köze sincsen hozzá. Mivel nem volt túl együttműködő, Liao csoportvezetőnek tovább kellett kérdezősködnie.

– Akkor, mi okoz számodra nehézséget?

– Az én problémám az, hogy szerintem nincs semmi bajom, de a nővérem másképpen gondolja.

Ha korábban, nem mondta volna, minden józan ész nélkül azokat a bántó dolgokat, most nagyon szívesen kezet fogtam volna vele, mert úgy tűnik, hogy „egy csónakban evezünk”.

– Mért gondolja így a nővéred?

A szék hintázva még kétszer hátradőlt mielőtt a lába visszaért volna a földre. Shang Muxiao felemelte az arcát, letette a telefonját az asztalra, és mély hangon így szólt.

– Azt hiszi, meg akartam ölni a barátját.

Liao nővér hirtelen annyira meglepődött, hogy a döbbenettől szinte szóhoz sem jutott.

– Tényleg meg akartad ölni őt? Kérdeztem.

Shang Muxiao rám pillantott, mintha nem számított volna rá, hogy közbe szólók, és nem túl meggyőzően látszólagos mosolyra görbítette az ajkait.

–  Igazából nem, csak viccnek szántam. Az a férfi nem méltó a húgomhoz. Lehet kissé szélsőséges voltam a szavaimban és a tetteimben, de csak azt szerettem volna, hogy szakítsanak.

A háztartásbeli anya nem tudta tovább szó nélkül hallgatni, és kifejtette véleményét.

– Akárhogyan is, a húgod önálló és független személy. A szereleme az ő saját dolga. Meg kellene hallgatnod evvel kapcsolatban a gondolatait és tisztelned kellene a választását. Nem szabadna beleavatkoznod, mert nincs szüksége mások beleegyezésére, hogy beleszeressen valakibe.

Shang Muxiao teljesen mértékben egyetértve bólintott, de eltökélt szándéka volt, hogy nem fogja gondolni magát.

– Igazad van, nincs rá szüksége. De ahhoz sem kell engedély, hogy utáljak valakit, igaz?

Annak ellenére, hogy bár hangszíne nem volt ellenséges, mégis hátborzongató érzést keltett az emberben.

A családanya talán még sohasem találkozott ilyen bosszantó személlyel, ezért inkább összehúzódva abbahagyta, felvette a teáscsészéjét és ivott egy korty teát.

A csoport foglalkozás 19:30-kor kezdődött és 21:30-kor ért véget. A második félében Shang Muxiao azt mondta, hogy kimegy a mosdóba, de aztán nem tért vissza. Azt hittem, hogy csak kifogásként használta a távozására és idő előtt elment, de amikor kimentem megláttam, hogy még mindig ott dohányzik az eresz alatt.

Az eső már enyhülni látszott, de még így is elég intenzív volt.

Figyelmen kívül hagyva, hogy előzőleg kiöntötték a lelküket, a csoport tagjai búcsúzás nélkül távoztak. Liao nővér azt mondta, hogy az épületet elhagyva, minden titokban marad, és még ha össze is találkozunk valahol, tekintsük egymásra idegenként. Ne stresszelj, és ne legyél mások terhére sem.

Fokozatosan csak Shang Muxiao és én maradtunk az eresz alatt. Ő a jobb, én pedig a bal szélen. Csak öt-hat méter, nem túl nagy távolság két ember között, mégis valójában egy egész Mariana-árok.

Talán az esős időjárás miatt, de késett a taxi, és így nem tudtam elmenni. Esetlenül a szűk eresz alatt kellett meghúzódnom Shang Muxiaoval.

– Miért nem mész még?

A gang irányába fordítottam a fejem és Shang Muxiaóra néztem. A falnak támaszkodva, kezeit két oldala mellett lógatta. Amikor találkozott a tekintetünk, lassan kifújt a szájából egy falatnyi fehér cigaretta füstöt. A füst gyengéden simogatta ajkait, majd lassan szétoszlott a levegőben. Lehelete lágyan felém szállt, enyhe nikotinszagú csókot hagyva maga után az arcomon.

Ez pont olyan, mint a kedvenc jelenetem Retrográd szélben.

Egy kicsit szerettem volna növelni kettőnk között a távolságot, de mivel kint esett az eső, tényleg nem volt hova mennem. Ez a kellemetlen gazember, nem tudna csak úgy egymás mellett lenni? Azért, hogy elkerüljem a téves elképzelését ritka és minden részletre kiterjedő magyarázatot adtam számára.

– Amikor elmegyek otthonról, mindenhova taxit kell hívnom, mert „valaki” beleütközött az autómba. Sajnos a mai eső miatt sokkal nehezebb a közelben taxit kapni. Ezért nem mentem még el.

– Óh.

Miután közöltem az itt maradásom okát, befejezettnek tekintettem ezt a párbeszédet, és lehajtott fejjel az alkalmazás segítségével megpróbáltam folytatni a taxi rendelést. Mivel túlléptem az idő korlátot, az applikáció választási lehetőséget kínált fel, miszerint pótdíj ellenében nem törlik a rendelést. Eldöntöttem, hogy kifizetem a plusz díjat, és a lehető leghamarabb elindulok, hátha megint fura gondolatai támadnak. Amikor éppen rányomtam volna a folytatásra, Shang Muxiao elvette a telefonomat és kidobta elszívott cigaretta csikket a mellette lévő szemetesbe.

– Mivel ez az egész miattam van, hazaviszlek.

Hitetlenkedve néztem rá. Tényleg felajánlotta, hogy hazavisz? Eddig határozottan kiállt véleménye mellett és világosan megmondta, hogy nem akar többé látni. Most mégis kezdeményezi, hogy hazavigyen? Miért? Már megbánta, hogy nem élt az „ajánlatommal„?