– Nem szükséges.

Gondolkodás nélkül visszautasítottam, és kinyújtottam a kezem Shang Muxiao felé, jelezve, hogy adja vissza a telefont.

– Át gondoltad? Errefelé jelenleg nagyon nehéz taxit fogni.

Tekintete a közelben, az esőben parkoló fekete Hummerre esett. A hatalmas autó úgy állt, ott a nyitott térben, mint egy koromfekete szörnyeteg, tele a nagy autókra jellemző uralkodó jelenléttel. Én viszont továbbra is eltökélten nyújtottam felé a kezem.

– Már mondtam, nincs szükségem a segítségedre, kérlek, add vissza a telefonomat.

– Tsk, rendben. Később ne bánd meg. Horkant fel, visszaadta nekem a telefont és ismét a falhoz húzódott.

Az esőcseppek a ház ereszcsatornájáról lassan gördülve hullottak tovább a földre. Még mindig esett, és nem tudtam, mikor fog elállni. Úgy tűnt, egész Qingwanban az összes autó elkerülte ezt a helyet, és nem fogok taxit kapni, mert feketelistára kerültem, amiért önhibámon kívül visszautasítottam a beszállást.

Shang Muxiao kezeit zsebre téve a falnak támaszkodott és hosszan az esőfüggönybe nézett. Nem tudom, miért nem ment még el, és mit csinál itt, néma csendben. Elkápráztatva élvezi az esőt, vagy ami ennél még rosszabb azt várja, hogy hogyan csinálok hülyét magamból?

Miután eltelt még 20 perc, már nem reménykedtem benne, hogy taxit fogok kapni, és befejeztem a telefonon nézését. Fáradtam felsóhajtottam. Úgy tűnt Shang Muxiao folyamatosan a reakciómat figyelte és kárörvendően újból megismételte.

– Ahogy mondtam, errefelé tényleg nehéz taxit találni.

A következő napokban számolni fogok Shen Luoyuval a nehézségek miatt, amiket ma elszenvedtem. Eltettem a telefonomat a kabátom zsebébe.

– Hozd ide az autót.

Shang Muxiao felém fordította a fejét, hogy rám nézzen és elnyújtva visszakérdezett, mint aki meglepődött.

– Huh, mi?

Biztos vagyok benne, hogy tisztán hallotta és értette, amit mondtam, de újra hallani akarja, és alig várja, hogy megismételjem magam. A gyengeség kimutatása éppen olyan, mint csalni. Vagy soha nem teszed meg, vagy többször is megteszed. Így számomra teljesen mindegy, hogy másodszor is megismétlem-e magam.

– Hozd ide az autót. Menj, siess.

Ránéztem, és abban az irányba emeltem az államat, ahol a Hummer volt. Shang Muxiao diadalittas mosollyal az arcán felegyenesedett, és miután két lépést tett előre, visszafordult és felém nyújtotta a kezét.

– Add ide az esernyőt! Utálom az esőt és utálok elázni. 

Átadtam a kerekesszék karfáján lógó esernyőt, miközben tétován azért rákérdeztem.

– Ugye nem az esernyőmért ajánlottad fel, hogy hazaviszel?

Elvette az esernyőt és rám mosolygott.

– És, ha igen?

Aztán hirtelen kinyitotta a fekete esernyőt és fütyörészve kiment az esőbe.

A fekete Hummer megállt előttem, Shang Muxiao pedig kiszállt a kocsiból és kinyitotta a hátsó ajtót, mint, amikor egy sofőr üdvözöl.

Bár még mindig érzem egy kicsit az alsó végtagjaimat, nem tudok egyedül beszállni, mert Shang Muxiao autója túl magasan van. Gyanítom, hogy ezt már ő is számításba vette, és csak azt szeretné látni, ahogyan nevetségessé teszem magam. Ezért hosszabb időre mozdulatlanná váltam, és csak néztem, ahogyan a fekete autó, mint egy óriási cápa, fenyegetően tárja elém sötét „száját”.

– Kell segítség?

– Mi az, most sincs rá szükséged? Akkor átmegyek a vezetői oldalra.

Elkerülhetetlen, hogy nem mutassam ki ismét előtte a gyengeségemet. Még egy pillantást vettettem, erre a sötét „fáklya szájú” szellemre, és bár minden érzékszervem azt súgta, hogy ez nem jó ötlet, mégis kinyújtottam a kezemet.

– Elnézést, segíts.

Úgy tűnt végül, Shang Muxiao eleget látott a drámámból, mert úgy döntött, nem álcázza tovább magát „emberi gombának”, ami csak úgy elvan a kocsi ajtaján, mintha minden rendben lenne, hanem inkább segítő kezet nyújt felém. De segítsége ellenére sem volt zökkenőmentes a beszállás folyamata.

Tizenkét évvel ezelőtt súlyos autóbalesetben megsérült a gerincem és lebénultak a lábaim. Attól a naptól kezdve mind két lábam teljesen használhatatlan lett. Megértettem a sorsomat és már rég elfogadtam a valóságot, hogy életem hátralévő részét tolószékben kell töltenem.

Az első két évben az orvos azt gondolta, bár nem fogok tudni olyan jól önállóan járni, mint egy normális ember, de talán rövid ideig fel tudok majd állni, és néha mankóval körbejárom a házat, így aktív rehabilitációra utalt.

Nem gondoltam, hogy ez sokkal jobb lesz, mint a jelenlegi helyzetem, de a szüleim erősködtek, és így belefogtam a fájdalmas kezelésbe. Viszont minden próbálkozásom csalódással végződött és életemben először rájöttem, hogy a kemény munka nem mindig garantálja a sikert, és hogy sokkal kínzóbb az a leírhatatlan csalódottság a szüleim arcán, mint a sikertelenség által okozott kudarc.

A rahabitáció befejeztével, nem tettem több erőfeszítést az állapotom javítására, a szüleim pedig alig két hónap alatt teljesen lemondtak rólam. Utólag visszagondolva, talán ezalatt a két hónap alatt belátták, jobb, ha nem rám vesztegetik az idejüket, és biztosabb, ha egy másik gyereket vállalnak. Így a második évben megszületett Bei Yan.

Ha tudtam volna, hogy ma ilyen helyzetbe kerülök, több erőfeszítést tettem volna a fizikoterápián. Shang Muxiao nyakába kapaszkodva, testem kicsavarodva, félig rá, félig pedig a kerekesszék karfájára nehezedett.

– Nem tudok így sétálni.

– Akkor találj ki egy jobb testtartást.

Shang Muxiao hangja kezdett türelmetlenné válni. Tehetetlenül, hogy ne essek el, át akartam karolni a nyakát, de még mielőtt reagálhattam volna, felkapott a karjaiba és az egész testem egy szempillantás alatt felemelkedett.

– Ez a testtartás a legjobb. Tartsd egyenesen az esernyőt, nem akarok elázni.

– Ülj ide, beteszem a cuccaidat a kocsi hátuljába.

Kissé elmosolyodott, és határozottan a hátsó ülésre helyezett. Döbbenten bámultam rá és egy szót sem tudtam szólni. Mialatt Shang Muxiao a tolószék szerkezetét vizsgálta, próbáltam lecsillapodni, hogy újra szabályos legyen a szívverésem.

– Hogy kell ezt összecsukni?

Megtanítottam neki, hogyan kell helyesen összecsukni a kerekesszéket, és miután hamar rájött a trükkjére, betette a csomagtartóba.

A mostani tettei tényleg megleptek. Nem akart elázni, vagy egyszerűen csak ugratni akart engem? Nem lett végül így is vizes a végén? Milyen egy udvariatlan kölyök.

– A címed?

Elmondtam neki és beállította az útvonalat. Miután elindultunk, többet egy szót sem szóltunk egymáshoz. Nem beszéltünk sem aznap az iskolában felajánlott „extra” lehetőségéről, sem pedig a támogató csoportban való történtekről. Az eső kint egyre hevesebben esett. Bent az autóban pedig nem volt más hang az ablaktörlő rendszeres mechanikus hangján kívül.

Bekapcsoltam a telefonomat és megnéztem az időjárás előrejelzést. Úgy tűnik, az eső továbbra sem fog elállni, most is még 80% az esélye annak, hogy ma éjjel zivatar lesz. Fél óra múlva megérkeztünk az otthonom mélygarázsának bejáratához. Shang Muxiao közvetlenül a lift ajtajánál parkolta le a kocsit. Kiszállt és besegített a tolószékembe. Ezúttal teljesen felkészültem, és eszembe jutott, hogy köszönetet mondjak neki.

– Elég késő van, kölcsönadom az esernyőt. Siess, és menj haza te is.

Meglepetésemre Shang Muxiao nem hajtott el, hanem bezárta a kocsi ajtaját és nagy szemekkel rám nézett.

– Mit csinálsz? Kérdeztem tőle homlokránclova.

– Kicsit szomjas vagyok, felmehetek inni egy csésze teát?

Hangja olyan volt, mint egy élettelen gyereké, aki zavart arckifejezéssel sétált be a kisboltba, hogy fagyit kérjen a tulajtól.

– Sajnálom, nem teheted.

Világosan visszautasítottam, majd a lift felé vettem az irányt. Kissé eltávolodva, hátra néztem, de még mindig azt láttam, hogy Shang Muxiao voltaképpen követ engem. Közvetlenül vele szembe fordultam és megismételtem.

– Azt mondtam, nem.

– Hallottam.

Farmerdzsekijében lévő kezeivel úgy nézett ki, mint egy kis gazember. Mintha hallanám a szavai mögötti jelentést is. Hallottam, de mit tehetsz? El tudod törni a lábamat, hogy többé ne kövesselek? Nem tudod.

Egy darabig néztem rá, de igaza van, fizikailag nem tudom megakadályozni, hogy bármit is tegyen, így egyszerűen figyelmen kívül hagytam. Egész úton követett, beszállt velem a liftbe, feljött az emeletre, és ugyanúgy megállt az ajtómnál, ahogyan én. A falnak támaszkodva meglepetten figyelte, ahogyan beütöm az elektronikus zár kódját.

– Komolyan ilyen óvatlan vagy?

– Mi van, ha ki akarlak rabolni és meg akarlak ölni?

Miután kinyitottam az ajtót furcsán néztem rá.

– Több milliót érő autót vezetsz, hogy kirabolj?

Ráeszmélt, hogy talán ez így egy kicsit ésszerűtlen, ezért máshonnan közelítette meg.

– Hm. Akkor mit szólsz ahhoz, hogyha erőszakkal kihasználom a testedet?

Kinyitottam az ajtót és rögtön felnevettem mikor meghallottam, amit mondott.

– Pftt. Alig néhány napja mondtad, hogy ne gondoljak úgy rád.

Amikor beléptem a lakásba, felkapcsoltam az összes villanyt a nappaliban. Mire megfordultam, Shang Muxiao már magától bejött és körülnézett.

– A lakásod…kevés dolgod van.

Nagyon udvariasak voltak a szavai, szerintem azt akarta mondani, hogy a lakásod olyan „kopott”.

Egyedül élek, több mint 50 négyzetméteren, a lakásban csak egy hálószoba és egy nappali van. Mivel a hely korlátozott, nem alkalmas arra, hogy túl sok tárgyal rendezzem be, a tolószékem miatt. Mindig csak a szükséges dolgokat veszem meg.

– Menj miután megittad a vizet.

Szó nélkül öntöttem egy pohár vizet a konyhában. Amikor visszatértem a nappaliba, a távcsővet tanulmányozta.

– Ne nyúlj hozzá. Figyelmezettem türelmesen és a dohányzóasztalra tettem a vizespoharat.

– Nem látok semmit.

Félszemmel a lencsébe nézett, de mivel sokáig nem látott semmit, megunta. Határozottan feladta ezt a „játékot” és leült a kanapéra.

– Egész nap esett az eső és olyan sűrűek a felhők, természetes, hogy nem látsz semmit.

Próbáltam elismerést szerezni a távcsőnek.

– Mit lehet látni, ha jó az idő? Kérdezte kezében a vizespohárral.

– A csillagokat.

– A csillagokat?

– Ez egy csillagászati távcső.

Egyszer csak elkezdett a kabát zsebe rezegni. Összeráncolta a homlokát, elővette a mobiltelefonját, hogy megnézze, néhány másodpercig habozott, de végül fogadta a hívást.

– Nővérem.

Még mindig emlékszem, amikor legutóbb a nővére telefonált, mennyire megváltoztak az érzelmei, milyen vidám és udvarias volt. Most úgy nézett ki, mint egy esőben elázott, gyászoló kiskutya, aki elvesztette az egész családját.

– Igen, tudom, hogy esik az eső.

Változatlan arckifejezéssel rám pillantott.

– Egy barátom lakásában vagyok, ő lesz velem. Nem, ő nem Yin Nuo és a többiek, ő egy új barát.

Emlékszem Yin Nuo névére, szerepelt a szabadon választható kurzusom listáján. A múltkori két osztálytársa közül az egyik kell legyen.

– Igen rendben. Tudom, ne aggódj. Igen, értem. Rendben, most leteszem.

Öt perccel később Shang Muxiao letette a telefont. Egy darabig bámulta még a képernyőt, majd ismét kinézett az ablakon. Az esőcseppek kopogtak az üvegablakon és színes foltokká változtatták a távolban lévő neonfényeket.

– Utálom az esőt.

– Én is utálom az esőt.

– Tényleg? Shang Muxiao felemelte a szemöldökét, és gyanúsan nézett rám.

Az ég felé néző távcsőre mutattam és megmagyaráztam.

– Nem nézhetem a csillagokat, ha esik az eső. Lehet, hogy nem utazhatom körbe a világot, de a világegyetemet még mindig felfedezhetem.

– Érdekesnek hangzik.

Mondta őszinteség nélkül és karjait keresztbe téve, teljesen kényelembe helyezte magát a kanapén.

– Hadd maradjak még egy kicsit, elmegyek, ha eláll az eső.

Nyilvánvaló, hogy az víz csak ürügy volt. Rápillantottam az órára, már este fél tíz múlt, ezért úgy határoztam, hogy békén hagyom, és lefekszem aludni.

– Ne felejtsd el becsukni az ajtót, amikor elmész.

Amikor megérintettem a hálószobám ajtajának kilincsét, a hátam mögött Shang Muxiao megszólított.

– Bei professzor, meggondoltam magam.

Visszanéztem rá. A kanapénak dőlve csukva tartotta a szemét. Shen Luoyu vette nekem ezt a kanapét. Bár hasznavehetetlen számomra, azt mondta, hogy a vendégeknek biztosan tetszeni fog és nem akarnak majd felkelni róla, mert olyan rajta ülni, mintha felhőkön ülne az ember. Nem tudom, hogy Shang Muxiao milyen állapotban volt, de a hangja álmosnak és elragadónak tűnt.

– Azt hiszem, el tudom fogadni, a „kimondatlan” lehetőségedet, hogy kihasználj engem.

Mondta fáradtan és lassan kinyitotta a szemét. De a hanggal ellentétben egyáltalán nem volt álmosság a szemeiben, nem is lehetett volna éberebb.

Valóban megbánta, hogy nem élt korábban az általam kínált lehetőséggel?