Hatodik alkalommal.
– Schopenhauer úgy gondolta, az emberek alapvetően boldogtalannak születtek. Az úgynevezett boldogság és öröm, csupán egy fájdalommentes állapot, amit vágyaink átmeneti megszűnésével, pillanatnyi elégedettségünkben élünk át. Mindazonáltal, életünket elsősorban a boldogtalanság és fájdalom, az életet megdermesztő unalom és a létezés ürességének gondolatai határozzák meg…
A távirányító gombját megnyomva a pódium feletti vetítővászon megjelenítette a következő, kapcsolódó részt.
– A világ mint akarat és képzet című művében…
Hetedik alkalommal.
– Az emberi létezés lényege a vágyakozás és a küzdelem…
Az illető fiatalember tíz percen belül hétszer pillantott a telefonjára. Folyamatosan érkeztek a bejövő üzenetek, és ebben az információ áradatban mobilja két alkalommal már akkor rezegni kezdett, mielőtt visszatehette volna az asztalra.
Bár ez nem volt nagy mozdulat, mégis elég volt ahhoz, hogy megzavarjon, így amikor újra felvette a telefont, nem bírtam tovább és abbahagytam az előadást.
Elektromos kerekesszékemet a pódium széléhez irányítottam majd komoly arccal felderítettem a másik pozícióját, miközben felemeltem a kezemben lévő lézer mutatót és a harmadik sorban lévő, szélső jobb oldali asztalra világítottam vele. A vörös kis lézer pont lassan felfelé haladt, míg végül a padban ülő fiatalember szívénél állt meg.
– Te…
Minden normális ember, aki felfedezi, hogy egy ismeretlen lézersugár célkeresztje lett, tudat alatt ösztönösen felnéz, hogy megtalálja a forrását, és ez alól, ez az illető sem volt kivétel.
A lezser, fehér pólós srác rosszalló tekintettel és „nincs jó kedvem, ne szórakozz velem” arckifejezéssel emelte fel a fejét. Amint azok a sötét és mély szemek hirtelen rám néztek, az az illúzióm támadt, hogy egy ádáz fenevad bámul vissza rám.
Lehet, hogy most nem szükséges vadásznia, mivel nem túl éhes, azonban ha továbbra is kitartóan bosszantod, nem felejt el később, apró darabokra tépni és elvonszolni, hogy veled díszítse fel az odúját.
Beharapva az alsó ajkamat, kikapcsoltam a lézermutatót.
– Ha valami sürgős dolgod van, menj és intézd el. Nem engedélyezett az osztályteremben a mobiltelefon használata.
Hangom határozottan és szigorúan szólt a hordozható mikrofonon keresztül. Az illető fiú felhúzta egyik szemöldökét, egy pillanatra rám nézett, begyömöszölte telefonját a nadrágzsebébe, azután felállt és kiment az ajtón. Határozottan, rendezetten, anélkül, hogy kifogásokat keresne.
A mellette ülő másik két fiatalember, valószínűleg a barátai, miután látták, hogy elhagyja a termet, kérdőn egymásra néztek, magukhoz vették könyveiket, és ők is gyorsan elsiettek.
Az osztályterem ajtaja kinyílt és becsukódott. Mialatt a három távozó hátát bámultam, öntudatlanul megszorítottam a kezemben lévő lézermutatót.
Furcsa és kínos csend honolt végig az egész teremben, mindenki idegesen, lélegzetvisszafojtva nézett rám. Még nálam is jobban megdöbbentek azon, hogy valakinek volt mersze megkérdőjelezni tekintélyemet az osztályomban.
Valóban, ilyen bátor ember már régóta nem volt.
– Írd be őket hiányzónak.
A terem végében ülő tanársegédre néztem. A tanulók mögött, a hátsó sorban, Yu Xixi fehér és gyöngéd karja intett lelkesen felém.
– Rendben.
Visszatérve a pódium közepére, beállítottam a hordozható mikrofont és ismét megnyomtam a távirányítót, hogy ott folytassam az előadást, ahol előzőleg abbahagytam, gyorsan magam mögött tudva az iménti jelenetet.
Miután véget ért az óra, mindenki szétszéledt. Yu Xixi az irodám felé tolt, miközben én az órai jegyzeteimet fogtam.
– Bei ge tudod, hogy a beceneved északi bölcs uralkodó?
Yu Xixi életteli személyiség, mindig szereti felpezsdíteni a hangulatot, ami összefügghet a korábbi művészeti és kulturális asszisztens tapasztalataival.
Sokszor úgy érzem, kár érte, hogy nem használja ki a tehetségét és tanársegéd. Egy szórakoztató pletyka lap újságírójának kellene inkább lennie, ahol egyszerre tudna dolgozni és netezni.
Mellettünk a fák imbolyogtak a szélben, és bár szeles volt az idő, mégsem fáztam. Már október van, miért van még mindig ilyen meleg? Tavaly ilyenkor már elkezdtem hosszú ujjút hordani.
– Milyen becenév, hogy érted ezt?
– Déli jogi buddhista szerzetes és északi bölcs filozófiai uralkodó. Wang Nan professzort a Jogi Tanulmányok Tanszékről és téged a Filozófiai Tanszékről úgy ismernek, mint a Qingwan Egyetem két legnehezebben kezelhető istenét, vagy másként, Wang Nan, a Jogi Tanszék kopasz szamara, Bei Jiao, a Filozófiai Tanszék démonkirálya.
– …
Azt hittem, hogy senki sem vette észre, hogy Wang professzor parókát visel. Kiderült, hogy mindenki csak úgy tett, mintha nem látná, miközben pedig titokban folyton erről pletykáltak.
– Tegnap hallottam valakit, aki megemlített téged egy másik karról és azt mondta: „az északi bölcs uralkodó órája nagyon nehéz és a házi feladat is nagyon megerőltető. De ha a külseje miatt választanád az óráját, akkor felejtsd el, amit mondtam…”
– Bei testvér, a te vonzerőd évről évre ellenállatatlanul meghódítja a hallgatók többségét.
Mindenféle pletyka az internetről, történetek emberekről, akiket ismerek és akiket nem, az egyetemről és az egyetemen kívülről. Yu Xixi az egészet lenyomta a torkomon és nem érdekelte, hogy érdekel vagy nem.
Miközben hallgattam ujjbegyeim a tolószékem karfáját kopogtatták.
– Egyébként Bei testvér, tudod, kinek a fiát rúgtad ki ma az óráról?
– Az igazgatóét? Tippeltem és abbahagytam a kopogtatást.
Yu Xixi nevetett.
– Hogyan lehetne az igazgatónak ilyen gyönyörű fia, csak az öreg arcát…
Felé fordítottam a fejem és rápillantottam.
– Ügyelj a szavaidra!
Úgy tűnt most eszmélt rá, hogy nem egy elhagyatott vadonban, hanem egy zsúfolt iskolában vagyunk és hirtelen elhallgatott. Körülnézett és halkabban folytatta.
– A neve Shang Muxiao. Shang Lu fia. Több, mint tíz évvel ezelőtt Shang Lu volt az a híres filmsztár, aki szerepelt a „Retrográd szél”-ben. Shang Lu akkoriban nagyon népszerű volt, anyám nagyon szerette, de sajnos a „Retrográd szél” forgatása után kilépett a szórakoztatóiparból és saját vállalkozást indított.
A szívem kihagyott egy ütemet.
– Sang Lu?
Évek óta nem találkoztam a nevével, és amikor hirtelen újra meghallottam egy kicsit elkábultam tőle.
Több, mint tíz évvel ezelőtt nem csak Yu Xixi anyja kedvelte őt, hanem én is. Fiatal koromban, egyébként a szexuális megvilágosodásom tárgya volt és néhány magányos éjszakámon a plakátjairól álmodoztam.
Az idő repül és egy szempillantás alatt a fia is már felnőtt.
Ha jobban felidézem ma tényleg úgy tűnt, hogy Shang Lu vonásai megtalálhatóak Shang Muxiao szemében és szemöldök vonalában. Csupán arról van szó, hogy amíg Shang Lu tipikusan egy olyan férfi, akinek megjelenése könnyen elrabolja az emberek szívét és amitől a többség jól érzi magát a közelében, addig Shang Muxiao megjelenése bár letisztultabb és szebbek az arcvonásai, magabiztossága és kimértsége miatt az emberek kényelmetlenül érzik magukat vele és távolságot tartanak tőle.
Yu Xixi egészen az irodáig folytatta a pletykálást.
– Halottam, hogy Shang Lu azért vonult vissza, hogy vigyázzon a beteg feleségére. Abban az időben a média páratlan és odaadó emberként tudósított róla. Sajnos a felesége a következő évben betegségben elhunyt. Azonban, bár a családja szerencsétlenül járt, a bánatot és a haragot erővé változtatta és a következő néhány évben befutott az üzleti világban. Az iparágak, melyekbe befektetett egyre jövedelmezőbbé váltak, hamarosan felkerült a gazdagok listájára és Arany Kéz lett a beceneve.
Amikor beléptünk az ajtón elérkeztünk oda, ami két évvel ezelőtt történt. Shang Lu hirtelen véget vetett a hosszú évekig tartó özvegységének és felségül vett egy fiatal filmcsillagot, aki körülbelül egyidős volt az idősebb lányával. Kettőjük között, több mint húsz év volt a korkülönbség. A média a riportokban, tiszteletreméltó és erős személyként dicsőítette.
– Azt hallottam, hogy csak az idősebb lányát látták az esküvőn, de a fiát nem. Mindenki úgy gondolta, hogy azért, mert a fia nem tudta megszokni a gondolatot, hogy az apja egy ilyen fiatal nőt vegyen feleségül.
– Jó, egyelőre elég a pletykából, majd legközelebb meghallgatom, ha lesz rá lehetőségem.
Mivel láttam, hogy Yu Xixinek esze ágában sincs abbahagyni, és szeretné tovább folytatni, félbe szakítottam.
– Nézd meg a jelenléti íveket és holnap délig írd össze, hogy kik azok a diákok, akik már öt alkalommal hiányoztak egy kurzusról. Ahogyan eddig is, most is értesítsd közvetlenül őket, hogy így nem tehetnek majd záró vizsgát az adott tantárgyból.
– Itt vannak a beadandók is a legutolsó óráról.
– Ha mindennel kész vagy, kérlek küld át nekem.
Yu Xixit kirázta a hideg attól, amit az előbb hallott és amikor az íróasztalomhoz tolt kétszer oda súgta:
– Egészen biztos, te egy nagy démonkirály vagy.
Bár többnyire bohókás, szerencsére hatékonyan végzi a munkáját. Az általam kért dolgokkal már délután elkészült és mindent átküldött egy tömörített fájlban.
Nincs túl sok hallgató a szabadon választható kurzusaimon, nagyjából csak harmincan diák. A jelenléti íven egyenként fel vannak tüntetve a beadandó feladatokból elért pontszámok, így az üres helyekből azonnal kiderül, hogy ki adta be az adott feladatot, és ki nem. Néhány hely Shang Muxiao neve mellett is üres volt. Lehet, hogy Shang Lu jó az üzleti életben, de a fia nem túl jó a tanulásban.
Fáradtan összeszorítottam az orrnyergemet és az órámra pillantottam. Már elmúlt este nyolc óra, állapítottam meg.
Amikor megnéztem a telefonomat négy-öt nem fogadott hívásom volt Shen Luoyutól és hét-nyolc rövid üzenet, amiben azt kérdezi, hogy mért nem vettem fel a telefont.
Lekapcsoltam a lámpákat, becsuktam az ablakokat és bezártam az irodát. Miközben a kerekesszékemet a parkolóhelyem felé irányítottam, visszahívtam Shen Luoyut.
A vonal másik végén lévő személy egyből felvette és megkönnyebbült hangon válaszolt.
– Halálra ijesztettél, azt hittem, hogy történt veled valami!
– Sajnálom, de ma délután óra közben lenémítottam a telefonomat és elfelejtettem visszaállítani.
Shen Luoyu nem valami komoly dolog miatt hívott, hanem csak a szokásos dolgokról érdeklődött. Hogy vagyok mostanában, milyen az egészségi állapotom és óvatosan kérdezősködött arról, hogy mi volt legutóbb, amikor felvettem a kapcsolatot a családommal.
– A szüleim és Xiao Yan is jól vannak. Éppen most a múlt hónapban vacsoráztam velük. Megemlítettek téged is és azon csodálkoztak, hogy miért nem vagy még mindig házas a te korodban.
Shen Luoyu, amikor ezt meghallotta megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Hazudsz igaz? Miért törődne a házasságommal a nagybácsi és a nagynéni? Csak azt akarod, hogy ne tegyek fel több kérdést, ezért szándékosan evvel blokkolsz.
Nem tehettem róla, elmosolyodtam.
– Örülök, hogy tudod.
Shen Luoyu viszont tovább panaszkodott.
– Azt hiszed, hogy evvel akarok foglalkozni és nem anyám kényszerít rá? A nagybátyám és nagynéném mindig őt kérdezgetik rólad, az anyám pedig engem kérdez, ha nem tudja, hogy mi van veled. Ezért én meg csak téged tudlak kérdezni, oké?
A családod nagyon furcsa, miért tesznek ekkora kört Nem lenne jobb, ha közvetlenül tőled kérdeznék meg, hogy jól vagy-e?
Megállítottam a tolószékemet. Shen Luoyu szavaitól egy pillanat alatt arcomra fagyott a mosolyom.
Néhány gyalogos volt még az úton, de mindegyikük sietősen haladt előre. Csak az utcai lámpa figyelt közvetlenül rám, megvilágítva előttem a homályos utat, mint egy hozzáértő idős anyuka.
Felnéztem öreganyám felé és vettem egy mély levegőt.
– Igen, miért nem engem kérdeznek? Ezt én is szeretném tudni.
Abban a pillanatban, ahogy Shen Luoyu rájött, hogy valami rosszat mondott, sietve elkezdte megmagyarázni.
– Nem így értettem. Talán a bácsi és a néni attól tartanak, hogy megzavarnak munka közben, mert olyan elfoglalt vagy egész nap.
Attól kezdve, hogy egy autó balesetben lebénultam Bei Yan születéséig, bár nem veszekedtünk, a szüleimmel való kapcsolatom valahogy önkéntelenül fokozatosan elhidegült. Tizenkét év elteltével most már a közös étkezések is kínossá váltak amiatt, hogy nem lehet beszélni a balesetemről. Általában én nem keresem őket, ha nincs rá különösebb okom, és jól vagyok, és ők sem kérdezősködnek. Ha tudni szeretnék, hogy mi történt velem mostanában, inkább szövevényes módon megkérdik Shen Luoyut.
Félnek, hogy megzavarnak munka közben? Nem voltam biztos benne, hogy amikor Shen Luoyu ezt mondta, tényleg így gondolta vagy sem. Nem félnek attól, hogy megzavarnak, csak tőlem félnek. Félnek, hogy emlékeztetni fogom őket a pompás fiukra, aki korábban voltam és akire olyan büszkék voltak. Attól tartanak, hogy hirtelen rájövök, hogy egy holtteher lettem, és attól is félnek, hogy egy napon határozottan megkérdezem őket Bei Yan születéséről.
A harmadik évben, amikor mozgássérült lettem, anyám életet adott az öcsémnek, aki huszonkét évvel fiatalabb volt nálam. Ez a gyermek, akit anyám idős korában hozott a világra, olyan mint egy „Schrödinger” tabu. Amíg nem gondolunk bele jobban a létezésébe, elhihetjük, hogy születése csak egy gyönyörű belesett volt.
De valójában, akárcsak Wang professzor parókája, mindenki tisztában van az öcsém születésének okával.
– Jó, most vezetni fogok, leteszem, ha nem baj.
Shen Luoyu tehetetlenül nagyot sóhajtott.
– Néhány napon belül találkozunk, vigyázz magadra!
Miután letettem a telefont, kinyitottam az autót, leengedem az elektromos beemelő ülést és a karom erejével átültem rá. A kerekesszéket a hátsó ülésre helyeztem majd miután a beemelő rendszer felemelt, átültem a vezetőülésbe. Már nagyon megszoktam ezt a folyamatot, csak két – három perc amíg be és kiszállok. A legtöbb időt a beemelő rendszer használata veszi igénybe.
Mivel a hozzám hasonló mozgássérültek számára készült járművek fék és gázpedáljai kézzel vezérelhetőek, általában nem vezetek túl gyorsan, az átlagsebességem akkor sem haladja meg az ötven kilométert óránként, ha nincs előttem másik autó.
Az iskola körül nagyon keskeny az út, és mivel mindkét oldala tele van parkolóhellyel egyszerre csak egy autó fér el rajta. Talán azért, mert péntek volt, az éttermek és az üzletek zsúfolásig megteltek, a parkolóhelyek nagyon szűkké váltak és együtt a kerékpárok rendetlen elhelyezésével az egekbe szökött az áthaladás nehézségi foka.
Ezért egy cseppet sem mertem lazítani a figyelmemen, körültekintően és óvatosan haladtam előre. Azonban az araszolásom miatt az autóm sebessége hamarosan egy számjegyűre csökkent és időközben egy motor is felzúgott mögöttem.
Amikor belenéztem a visszapillantó tükörbe egy kék-fehér sportmotort láttam benne. A motoros fekete bőrdzsekit viselt. Bár a bukósisak eltakarta az arcát, úgy nézett ki, hogy a motort egy férfi vezeti.
Azt gondolhatta, hogy túl lassú vagyok, ezért folyamatosan gázt adott, így a sportmotor fel-fel bőgött mögöttem. Bár ez nem volt olyan durva, mint ha dudált volna, mégis kellemetlen volt.
Emiatt a nyomás miatt az utolsó 20 méteren gázt adtam és nem fékeztem, hogy egyenesen kihajtsak.
De sors elkerülhetetlen. Eleve meg van határozva, hiába próbálunk olykor kitérni előle, és szeret meglepni is bennünket, ha már lankad a figyelmünk.
Az út széléről az autóm fényszórója miatt, hirtelen kiugrott egy tarka háromszínű kiscica. Annyira megijedtem tőle, hogy tudat alatt ösztönösen behúztam a féket. Addig amíg a kis macska biztonságban, sértetlenül az út túl oldalára rohant, hangos csattanást hallottam a kocsim hátuljából.
Miközben erősen szorítottam a kormányt, lélegzet fojtva vártam. Az agyam kiürült egy pillatatra, és eltartott egy kis ideig, mire újból magamhoz tértem a sokkból.
Amikor rájöttem, hogy valaki belém jött hátulról, leengedtem az ablakot, hogy megnézzem a mögöttem lévő autót, de a korlátozott kilátásom miatt nem láttam semmit.
A kocsim melletti hely nem volt elég széles a tolószékemnek és anélkül nem tudok közlekedni. Gyakran az ilyen pillanatokban érzem igazán, hogy olykor mennyire kellemetlen tud lenni a mozgáskorlátozottság.
Éppen javában gondolkodtam az elintéznivalókon, amikor valaki kopogott az autóm hátsó ablakán és a kék- fehér sport motor vezetője az ajtóm felé közeledett.
Miközben tovább engedtem az ablakot a másik fél éppen levette a fejéről az arcát takaró sisakot.
– Te vagy az?
Mielőtt reagálhattam volna, a magas motoros szólalt meg először.
Véletlenül Shang Muxiao volt az, aki belém jött.
Idegen szavak
Retrográd: csillagászatban ellentétes irányú mozgás, más környezetben hanyatló, maradi, haladásellenes
Fordítói megjegyzések
Arthur Schopenhauer (1788-1860) német metafizikus, filozófus. Fő műve: A világ mint akarat és képzet című értekezés.
Erwin Schrödinger (1887-1961) osztrák fizikus. Világszerte híres kísérletében, mely a „Schrödinger macskája” nevet kapta azt a paradoxont (látszólagos ellentmondást) bizonyítja, hogy bármi lehetséges mindaddig, amíg nem kezdünk el valamit megfigyelni, vizsgálni.